Az osztály fele egyik napról a másikra eltűnt – egy volt corvinos emlékei ’56-ról

A jeles ünnep alkalmából egy volt corvinos diák, Tóth László keresett fel minket, hogy szeretne mesélni ’56-os élményeiről, és az akkor átélt viszontagságokról. Természetesen azonnal megragadtuk az alkalmat, hiszen nem minden nap adódik olyan lehetőség, hogy egy szemtanú szemével lássuk 1956 őszét.

Tóth László 1938-ban született, tehát tizennyolc éves korában nézett szembe olyan borzalmakkal, amelyeket a szerencsésebbek soha nem fognak átélni. Ők csak árnyait érzékelik a sötétségnek, ami akkoriban Magyarország fölé borult a szovjet bolsevizmus képében. Soha nem kell majd úgy kelniük egy reggel, hogy iskolatársnőjük fojtott hangon közli velük „ma ne menj iskolába”.  Nem kell majd a már aznap arra tévedő fegyverzajok elől meghúzódniuk, egy-egy a szomszéd házra eső gránát elől szélsebesen eltűnniük.

Persze, páran talán azt mondanák: mi az nekem? Csak aztán tényleg ne legyen suli!
Ők valószínűleg nem teljesen érzik át, hogy milyen lehet év elején, a feszültség csökkentése miatt szervezett osztálykirándulásokra ötvenkét fővel elmenni, csakhogy az év végén tizenkilencen érettségizzenek összesen. És nem azért, mert a többség megbukott.

A diákok nagyban támaszkodtak egymásra és tanáraikra, akiknek fontos célja volt a sikeres érettségi. Greff Géza és Korompay Ede tanárok nevét emelte ki, akik vasszigorral, ám végtelenül emberségesen irányították őket. Többek közt az ő közbenjárásuknak is köszönhető, hogy különösebb politikai behatás nélkül folyt a tanítás. Vagyis folyt volna.

Október 24-én a Kossuth téri békés tüntetőket már lőtték: erre a sorsra jutott Tóth László több osztálytársa is. Vagyis ez csak feltételezés, hiszen egyesek nyom nélkül eltűntek.

Két másik bátor és botor – kinek szemszögéből nézzük – tizennyolc éves később esett el; Simkó Attika és Odry Lajos. Hősi halált haltak – ennek ellenére is sikerült az utóbbit rendesen eltemetni. Bár való igaz, hogy a temetés közepén már lehetett hallani a közeledő tankok zaját. Elkezdődött a megtorlás.

A novemberi időszakban az egyetlen vigaszt az jelentette, hogy nem hullottak el többen. El tud bárki képzelni egy olyan napot, amikor az osztály majd kétharmada egyik pillanatról a másikra megszűnik? Hogy nincsenek ott az ismerős arcok, akik néha idegesítőek, de nélkülük nem lenne ugyanolyan. Kiket érintene ez a legmélyebben?

Sokan vagyunk ezen a Földön, egyre többen. Egy kis kiontott vér nem kellene, hogy számítson, ha a logikai oldalát nézzük a dolgoknak. De mégis ki akarna a logika szerint operálni, amikor kiszakítják alóla a biztos támpilléreket?

Utolsó kérdésem a következő volt: megérte? Tóth László szerint igen. Nem volt hiába az áldozat, nem volt hiába a keserűség, a bánat, az elfojtásra kényszerülő harag mely ’56 októberét követte. Mert a mai Magyarország itt van, a magyarok itt vannak, és még ha nem is mindig a legjobb, de jobb körülmények között, mint akkor. És hé, ha valamit mind megtanulhattunk az élettől: az egyensúly mindig visszaáll, a levert előbb-utóbb mindig felkel.

Igazi büszkeségünk lehet, hogy ennyien álltak fel és áldozták fel magukat. Hogy mindenki más mert még itt élni. Hogy még nem tűntünk el a föld felszínéről, mint Tóth László néhai osztálytársai.

Mi mást mondhatnék még? Magyarok vagyunk: „kik szabadon éltek-haltak, szolgaföldben nem nyughatnak.” A természetünkben van, hogy túléljünk.

Tegyünk hát így.

Seilinger Fanni 9.C