A legtöbb kötelező jellegű ünneplés sokszor teher a
diákság hátán. Hiszen több esetben leginkább az ünneplő viselésével és az
általában egy órán keresztül való, egy másik osztály előadásának bámulásával lehet
egybekötni. De lehet-e jól megszervezni egy ilyen
műsort? Úgy, hogy a közönség – , amely tagjainak legnagyobb
problémája az, hogy a következő órában témazárót írnak – átérezze és
elgondolkozzon rajta?
Határozottan úgy gondolom, hogy igen, lehet. Ugyanis az
október huszonharmadikai megemlékezés, amelyet idén a 10.A tartott, megérintett.
Olyan volt, mint egy jó könyv, elrepített abba az időbe, megajándékozott az
akkori emberek komor érzelmeivel. Az időjárás is, mintha csak magától igazodott
volna a búskomorsághoz: sötét felhők borítottak minket a gyász takarója alá,
akik végignéztük, ahogy nálunk nem sokkal idősebb gyerekek „meghalnak”. Majd
ezután a gyertyák fényében, a róluk való megemlékezés miatt mintha kicsit
visszatértek volna az életbe.
Számomra ez az eddigi leghangulatosabb
október huszonharmadika volt, amit láttam. Kicsit én is ott voltam, együtt
harcolva azokkal a gyerekekkel azért, hogy az emberek tegyenek végre valamit az elnyomás ellen. Ahogy, mint
tudjuk, tettek is.
Seilinger Fanni 9.NyC
