Jávor Pál színművész úrral van szerencsém interjút készíteni, ki napjaink egyik legelismertebb színész legendája. 1922-től a színház és mozgóképek legnagyobb sztárjaként ismert művészurat, most egy kicsit magánéletéről, és a társadalmi szerepéről faggatom.
Kedves Jávor Pál színművész úr, filmjeiben elég erős karakterként ismert, egy fajta „sármőr”, a magánéletében milyen embernek tartja magát?
- (nevet) A karakter, és az egyén néha összefonódik hisz, ha nem lenne meg bennem az alapvető íze és jelleme a figurának, nem tudnám eljátszani. Így meg kell valljam, elég erős önérzettel, igazságérzettel és őszinteséggel rendelkezem. Nehéz levetkőzni a társadalom által rám aggatott képet, de nem is szeretném.
Megragadom azt a jellemvonást, amit említett. Igazságérzet. Miben nyilvánul meg ez leginkább a mindennapjaiban?
- Már gyerekként munkálkodott bennem. Emlékszem, még az első világháború alatt kiszöktem a frontra újságot kézbesíteni a katonáknak. Édesanyám halálra aggódta magát és kerestetett hónapokig, míg végül tábori csendőrök szállítottak haza. Ez talán az igazság, együttérzés törvénye, szerintem. De nem tudom elviselni a nélkülözést, vagy az elnyomást, emiatt nagyon sokszor kerültem már bajba.
Ha már gyerekkor, milyen körülmények között nevelkedett?
- Aradon születtem, és éltem családommal. Elég szegényes körülmények között. Meg kell valljam, sokat nélkülöztünk és küzdöttünk, de ez is ad valamit az embernek.
Mit tud adni egy sanyarú, szegény gyerekkor?
- Például empátiát, ha már említettük. Elég jó módban élek, mióta karrierem ível, és ez által (mert megtehetem) segítek a szegényeken. Egy barátom nem tudott hol lakni, egy időben, és mi befogadtuk. Borzasztóan zavart, vagy nem is, inkább szúrta a szemem a lyukas cipője, a fedél mellé adtam neki egy lábbelit a sajátjaim közül.
Mekkora a különbség a rétegződések között, ha már lyukas cipőt emlegetünk?
- Van, aki jómódban él, és van, aki nem. Nehéz érvényesülni manapság, mert elég kötöttek az értékek, így meglehetősen sokan nem tehetnek megdolgokat, amiket én igen.
A törvény is kivételt képez?
- Nem, (nevet) a törvény nem számol pénzt, hírnevet. Rengeteg sajtónyilatkozatban emeltem fel hangom a zsidótörvények igazságtalansága ellen, aminek meg is lett az eredménye. 1939-ben Bécsbe hívtak egy főszerepre, és megengedték feleségemnek, ki köztudottan zsidó származású, tán emiatt is szívügyem, csak úgy önzőségből, hogy elkísérjen. Már az első nap letartóztatta a Gestapo és kiutasították a Harmadik Birodalomból. Hatalmas botrányt csaptam, amiről természetesen feljegyzések készültek, majd összetörtem egy kollégám mellszobrát, aki nyíltan támogatta a másik szándékot.
Jelen van a politika, és a társadalmi helyzet a művész életben?
- Csak úgy, mint a közéletben. Mindent átitat, volt olyan darab, amit át kellett írnunk, mert olyan erős politizáló hangneme volt, hogy nem engedték játszani.
Visszatérve a feljegyzésekhez, lett valami következménye?
- Kitiltottak az egyetemről, és levették a filmjeimet a vászonról. Aztán egy munkatársam figyelmeztetett, hogy rajta vagyok a „listán”. Bujkáltam egy ideig, de meguntam, így a nyilasok egy nap a villám ajtaján kopogtattak és házi őrizetbe utasítottak. Kaptam egy cetlit is. A mai napig megvan. (előhúzza zsebéből és felolvassa) „Én, Jávor Pál, fajtámmal és nemzetemmel gyalázatosan viselkedtem, amiért most áldozatot hozó testvéremnél tisztelettel jelentkezem.” Ekkor ijedtem meg. A Sopronkőhidra vittek, és világos lett számomra, hogy itt a vég.
Hogy képes az ember ekkora megrázkódtatást, főleg ilyen művészi pozícióból, mint amiben maga van, feldolgozni?
- Jó szerével nehezen, vagy sehogy. De én mindig is tudtam, hogy a németek nem fogják tudni ezt a háborút megnyerni, valahol halálra voltak ítélve, csak úgy ahogy ők halálra ítéltek minket. S így is lett, 1945 nyarán sikerült hazajutnom.
Gondolom, szeretettel fogadták.
- Gondolhatja, de nem így volt. Lassan kiderült számomra, hogy a formálódó kommunista rendszer a polgári világ jelképének tart, amivel kapcsolatban a jelszó: „végképp eltörölni”. Így kétségbeesett próbálkozásaim után kimentem Amerikába, de semmi sem sikerült, haza pedig nem engedtek. Egy évvel ezelőtt kaptam csak levelet, hogy visszatérthetek, és a villámat meg a Vígszínházi társulati jogomat is visszakapom, de már csak képmutatás képpen. Nem mertem továbbá belefolyni a politikába, nem akartam mást, csak alkotni. De mindennek van határa.
Köszönöm művészúr, hogy betekintést engedett az életébe. Remélem, találkozunk még, és gratulálok mind ahhoz, amit elért.
- Én köszönöm kegyednek.
Kelt.: 1957. szept. 10.
Haselbach Ivett 12. c
