Élménybeszámoló a Fővárosi Szabó Ervin Könyvtárról

 

                                                                  9.D a könyvtárban

 

Egy szeles pénteken a 9.d osztály tudásra éhező tanulói a Fővárosi Szabó Ervin Könyvtárba látogattak.

Valljuk be őszintén, ma már a digitális eszközök világában nem járnak annyian könyvtárba, mint egykoron. Talán ezért is olyan fontos jobban megismertetni az ifjúsággal, és megmutatni nekik, hogy a számítógépen és telefonokon kívül is van élet. Amint beléptünk a könyvtár tudást sugárzó, neobarokk stílusú épületébe, mintha kicsit lelassult volna az élet, és hirtelen egy nyugodtabb, komótosabb világba érkeztünk. Egy világba, ahol közel másfélmillió könyvnyi tapasztalat és bölcsesség vesz minket körül, hosszú évek, életek munkái.

Egy könyvtárban persze nem az épület a lényeg, hanem a benne rejlő információ, de most mégis úgy érzem , meg kell említenem a 19.századi palota lenyűgöző építészeti megoldásait. Az egymásba nyíló díszesebbnél díszesebb „könyvszagú’’  termek végtelennek tűnő sora, egészen magával ragadó élményt nyújt, mint egy gyönyörű labirintus, amiből igazából nem is akarsz kijutni.

 Ha ez még mind nem lenne elég, nekünk -és csak nekünk- megmutatták a könyvtár egy „titkos” szintjét. Ott a könyveket egy különleges technikával tárolják helymegtakarítás céljából. Ezt a „szuper titkos módszert” viszont sajnos nem árulhatom el...

Érdekes belegondolni, hogy ebben a már több, mint százéves épületben, hány ember fordult már meg fennállása óta, és hogy vajon száz évvel ezelőtt, az akkori fiataloknak milyen érzés lehetett a könyvtárban lenni, s  olvasni hosszú órákon át. Hiszen akkoriban ez volt az egyetlen elérhető információforrás , nem úgy mint ma, az internet kusza korában. Jó hír viszont, hogy a   mai gyors információáramlás  ellenére, a könyvtár továbbra  is az egyetemi hallgatók életének egy fontos része.

Végezetül csak annyit szeretnék mondani, hogy a Fővárosi Szabó Ervin könyvtár egy olyan hely a sok közül amit mindenkinek látnia kell és éreznie a könyvek erejét.

 

Szabó Balázs, 9.D

 

 

 

Az Iliász margójára: Weisz Éden verse

 Gyalázat

Számat por lepi, mi történik velem?,

Hát a csatában vajon elestem?,

Miért harcoltam én? Már ezt sem tudja senki,

De a harag vasfogait mindkét félre feni.

Vonszolom karom magam után,

Avagy más vonszol talán?,

Egy görnyedt alak vág elém,

Páris, megérte szép Heléné?

Megérte a sok életet?,

Melyet a szépség kioltott?,

Megérte a hősi létet?,

Mind a vért, melyet kiontott?

Obégatás..száz, vagy egy ember?

Nem is számít, majd elnyeli a tenger,

Poszeidón, hát elpártoltál,

Mellőlünk, s elárultál.

Ez lett a sorsom, a habos parton,

Vonszolnak, húznak bénán,

S tehetetlenül torzul arcom,

Akhilleusz lelkét látván.

Írta: Weisz Éden

Történelem portfólió nívós munkája: Fiktív interjú készítése

 Jávor Pál színművész úrral van szerencsém interjút készíteni, ki napjaink egyik legelismertebb színész legendája. 1922-től a színház és mozgóképek legnagyobb sztárjaként ismert művészurat, most egy kicsit magánéletéről, és a társadalmi szerepéről faggatom.

Kedves Jávor Pál színművész úr, filmjeiben elég erős karakterként ismert, egy fajta „sármőr”, a magánéletében milyen embernek tartja magát?

-           (nevet) A karakter, és az egyén néha összefonódik hisz, ha nem lenne meg bennem az alapvető íze és jelleme a figurának, nem tudnám eljátszani. Így meg kell valljam, elég erős önérzettel, igazságérzettel és őszinteséggel rendelkezem. Nehéz levetkőzni a társadalom által rám aggatott képet, de nem is szeretném.

Megragadom azt a jellemvonást, amit említett. Igazságérzet. Miben nyilvánul meg ez leginkább a mindennapjaiban?

-           Már gyerekként munkálkodott bennem. Emlékszem, még az első világháború alatt kiszöktem a frontra újságot kézbesíteni a katonáknak. Édesanyám halálra aggódta magát és kerestetett hónapokig, míg végül tábori csendőrök szállítottak haza. Ez talán az igazság, együttérzés törvénye, szerintem. De nem tudom elviselni a nélkülözést, vagy az elnyomást, emiatt nagyon sokszor kerültem már bajba.

Ha már gyerekkor, milyen körülmények között nevelkedett?

-           Aradon születtem, és éltem családommal. Elég szegényes körülmények között. Meg kell valljam, sokat nélkülöztünk és küzdöttünk, de ez is ad valamit az embernek.

Mit tud adni egy sanyarú, szegény gyerekkor?

-           Például empátiát, ha már említettük. Elég jó módban élek, mióta karrierem ível, és ez által (mert megtehetem) segítek a szegényeken. Egy barátom nem tudott hol lakni, egy időben, és mi befogadtuk. Borzasztóan zavart, vagy nem is, inkább szúrta a szemem a lyukas cipője, a fedél mellé adtam neki egy lábbelit a sajátjaim közül.

Mekkora a különbség a rétegződések között, ha már lyukas cipőt emlegetünk?

-           Van, aki jómódban él, és van, aki nem. Nehéz érvényesülni manapság, mert elég kötöttek az értékek, így meglehetősen sokan nem tehetnek megdolgokat, amiket én igen.

A törvény is kivételt képez?

-           Nem, (nevet) a törvény nem számol pénzt, hírnevet. Rengeteg sajtónyilatkozatban emeltem fel hangom a zsidótörvények igazságtalansága ellen, aminek meg is lett az eredménye. 1939-ben Bécsbe hívtak egy főszerepre, és megengedték feleségemnek, ki köztudottan zsidó származású, tán emiatt is szívügyem, csak úgy önzőségből, hogy elkísérjen. Már az első nap letartóztatta a Gestapo és kiutasították a Harmadik Birodalomból. Hatalmas botrányt csaptam, amiről természetesen feljegyzések készültek, majd összetörtem egy kollégám mellszobrát, aki nyíltan támogatta a másik szándékot.

Jelen van a politika, és a társadalmi helyzet a művész életben?

-           Csak úgy, mint a közéletben. Mindent átitat, volt olyan darab, amit át kellett írnunk, mert olyan erős politizáló hangneme volt, hogy nem engedték játszani.

Visszatérve a feljegyzésekhez, lett valami következménye?

-           Kitiltottak az egyetemről, és levették a filmjeimet a vászonról. Aztán egy munkatársam figyelmeztetett, hogy rajta vagyok a „listán”. Bujkáltam egy ideig, de meguntam, így a nyilasok egy nap a villám ajtaján kopogtattak és házi őrizetbe utasítottak. Kaptam egy cetlit is. A mai napig megvan. (előhúzza zsebéből és felolvassa) „Én, Jávor Pál, fajtámmal és nemzetemmel gyalázatosan viselkedtem, amiért most áldozatot hozó testvéremnél tisztelettel jelentkezem.” Ekkor ijedtem meg. A Sopronkőhidra vittek, és világos lett számomra, hogy itt a vég.

Hogy képes az ember ekkora megrázkódtatást, főleg ilyen művészi pozícióból, mint amiben maga van, feldolgozni?

-           Jó szerével nehezen, vagy sehogy. De én mindig is tudtam, hogy a németek nem fogják tudni ezt a háborút megnyerni, valahol halálra voltak ítélve, csak úgy ahogy ők halálra ítéltek minket. S így is lett, 1945 nyarán sikerült hazajutnom.

Gondolom, szeretettel fogadták.

-           Gondolhatja, de nem így volt. Lassan kiderült számomra, hogy a formálódó kommunista rendszer a polgári világ jelképének tart, amivel kapcsolatban a jelszó: „végképp eltörölni”. Így kétségbeesett próbálkozásaim után kimentem Amerikába, de semmi sem sikerült, haza pedig nem engedtek. Egy évvel ezelőtt kaptam csak levelet, hogy visszatérthetek, és a villámat meg a Vígszínházi társulati jogomat is visszakapom, de már csak képmutatás képpen. Nem mertem továbbá belefolyni a politikába, nem akartam mást, csak alkotni. De mindennek van határa.

Köszönöm művészúr, hogy betekintést engedett az életébe. Remélem, találkozunk még, és gratulálok mind ahhoz, amit elért.

-           Én köszönöm kegyednek.                                                                   

Kelt.: 1957. szept. 10.

Haselbach Ivett 12. c

Beszámoló a Gólyahétről

 

A „Corvin Gimnázium méltán híres a hagyományairól”... hallottuk már, mielőtt a diákjai lettünk. A hagyományok részese lenni azonban egészen más, különleges érzés.

Az új diákoknak -mint minden évben-, most is a Gólyahét jelentette „Corvinossá” válásuk mérföldkövét. Ez a kihívás most ránk várt. Különböző feladatokat kellett teljesítenünk, versengve a többi osztállyal. Már a hét elején egy vicces feladattal kezdődött a kihívások sora, amikor különböző rajzfilmek szereplőinek kellett beöltöznünk. Kezdetben nem dobott fel, hogy rákollókkal a fejemen díszelegjek... Ám, mivel mindenki benne volt, poén lett belőle, jókat nevettünk egymáson, magunkon.

Ezután következett a csapatvetélkedő, a harcok-harca,  amikor minden egyes osztály igyekezett a lehető legjobban teljesíteni a nehezebbnél-nehezebb feladatokat, és legyőzni ellenfeleiket . Az igazi megmérettetés csak kedden következett, amikor mind a négy osztálynak egy-egy előadást kellett bemutatnia a nagy tömeg és az őket értékelő nyolc zsűritag előtt. A 9.A osztály orosz témájú, hangulatos előadásával erős kezdést biztosított az előadássorozatnak, amit végül a 9.D osztály egy különleges japán műsorral zárt le.

Hogyan is lehetne résztvevőként szavakba foglalni mindezt? Az előadás előtti utolsó pillanat izgalmát, amikor tudod, hogy te következel és a szíved egyre szaporábban kezd verni, de te próbálsz lazának látszani, miközben a nyugalom szó szinonimáit  ismételgetnéd magadban, de nem jut eszedbe egy sem. Végül a siker, a taps egészen eufórikus állapotba juttat. Erről nem elég könyvekben olvasni, ezt át kell élni.   

Végül elérkeztünk a Gólyahét  fénypontjához, a verseny eredményhirdetéséhez.  A  friss diákok ebben az évben is bebizonyították, hogy milyen sokra képesek és, hogy mennyire fontos a csapatszellem.  Mindegyik produkció egytől-egyig csodálatos volt és látszott rajtuk, hogy mennyi munka és tervezés áll mögöttük. Idén a humán tagozatos osztály emelkedett ki leginkább teljesítményével, ezzel megnyerve a versenyt. Az eredményhirdetés és a díjak kiosztása után, pedig nem más következett, mint az apródavatás. Ezen a jeles eseményen, ahol maga Mátyás király is részt vett,  új diákokként igazi „Corvinossá” váltunk, miközben letettük  apródeskünket.

Úgy gondolom, ennek az időszaknak az érzései, emlékei még jóideig kavarognak majd bennünk. És ez még csak a kezdet! Mi lesz még itt az érettségiig…?!

Szabó Balázs 9.D

 

 

Beszámoló a Nemzeti Múzeum World Press Photo kiállításáról

 

A napokban az osztályommal meglátogattuk a Nemzeti Múzeumot, még pedig a World Press Photo vándorló gyűjtemény itteni kiállítása miatt. Ezek tulajdonképen sajtófotók a világon megjelent újságcikkekből - természetesen a legkiemelkedőbbeket állítják ki. Talán érthetővé válhat, hogy ahogy a sajtó sem elsősorban a jó hírekről beszél, úgy itt sem a vidámabb árnyalatú képek dominálnak, éppen ezért drága Olvasó, nehéz leírni, amit itt láthat az ember.

A képek jól bemutatják az emberek negatív jellemeit, hogy milyen nagy veszélyt képes a társadalom saját magára jelenteni. Bemutatja az emberi mértéktelenségből származó gonoszságot, az egyet nem értésből származó konfliktusokat, és az emberek képmutatását, hogy a saját hibáikat takarva jólétet közvetítenek.

Ahogy ott járkáltam a múzeum hűvös falai között, átérezve az képekből sugárzó negativitást, csak egy valamit érezhettem: csalódást. Csalódást az értelmetlen halottakért, a bajban magukra hagyott emberekért, és azért, hogy oly sok ember tart otthon fegyvereket, ezzel próbálva megelőzni az agressziót, holott pont azok vezetnek fájdalmakért.

Az ember talán nem is képes ilyen lelkiállapotban a képeken meglátni a fényt, a sötét arcok mögött, de biztos vagyok benne, hogy ha meglátjuk a már több mint ötven éves, porosodó díjak mögött, a még mindig energikus nagypapát; a kerekesszékes emberek sajnálata mögött a baráti szeretet és odaadást; és a mindent átható reményt a forradalmak szakadt, tépett zászlói mögött. Valószínűleg, sokan érzünk még csalódást, de hogy anyáskodhatnánk az emberiség felett? Lehet inkább attól érzünk fájdalmat, mert a képekről vissza csillanó fényben, a saját tükörképünket látjuk.

 

Kecskeméti Noel 10.D

Élménybeszámoló a tanulmányi kirándulásról - első rész

 

Időutazás a múltba és bobozás a jelenben…… a 9. d beszámolója a tanulmányi kirándulásról

„Nomen est omen” – azaz a „név kötelez”, tartja a latin mondás. Bizonyára ugyanígy vélekedtek a 9. évfolyam humán osztályának tanulói, amikor Visegrádot választották első osztálykirándulásuk színhelyéül. Két szempontból is indokolt volt a helyszínválasztás: Mátyás király nyári rezidenciájának felkeresése egy humán tagozatos diáknak szinte kötelező, főként abban az évben, amikor iskolánk éppen a 90. jubileumi évét ünnepli. Mindezeket szem előtt tartva, nem is volt hát kétséges, hogy hová vezet utunk az első közös kirándulás alkalmával.

A másfél óra buszon töltött idő rendkívül hamar elszállt, hála a jó hangulatnak. Éneklés és beszélgetés közepette észre sem vettük, hogy megérkeztünk. Kezdetét vették a szabadprogramok: gyertyaöntés, gyapjúgombolyag, bőr és fonál karkötő készítés. Kinti programok közé tartozott az íjászkodás és a lándzsavetés. Utóbbiakat egy időre félbe kellett hagyni, mert eleredt az eső, de szerencsére csak egy rövid zápor volt. Pár óra múlva elkezdődtek a palotajátékok: a csoportos tánc és a solymászbemutató, amit rögvest követett a lovagi torna. Táncolni nem mindenkinek volt kedve, akik ülve maradtak, videókat készítettek a többiekről, hogy később is visszanézhessük ezeket. Személyes kedvencem a solymászbemutató volt, különösen, amikor a solymász közel repítette hozzánk madarát. Elkezdődött a lovagi torna, minden percét élveztük, igazi középkori érzést sikerült a bátor harcosoknak kelteniük bennünk. A végén még a „lovagokkal” is lehetett közös képet készíteni. Persze mindenki megragadta az alkalmat, és futottak hozzájuk. Véget értek a palotajátékok, el is indultunk következő állomásunkra a Salamon-toronyhoz. Az idegenvezető először ismertette a torony történetét, majd megkezdte a tárlatvezetést. Szépen vázolta, hol mi történt, milyen célt szolgált. Amikor véget ért a vezetés, felmentünk a torony tetejére, ahonnan nagyon szép kilátás nyílt a Dunára.

Ezt követően visszatértünk a buszhoz, és elindultunk egy vendéglátóhely felé. Egy óra szabadprogramot kaptunk, hogy mindenki meg tudjon ebédelni. A mi választásunk egy büfére esett, és végül az egész osztály ott lakott jól. Viszont az időbe nem fértünk bele, egy kiszolgáló volt csak, és mi 31-en voltunk. Következett egy újabb buszút, a bobpályára. Szerencsénkre rajtunk kívül senki sem volt, és nem kellett sorban állni a jegyekért. Több menetet is mentünk bobbal, szinte mindenki-mindenkivel szeretett volna száguldozni. Rengetegen nyomtattak képeket egy-egy menetről. Sajnos nemsokára el kellett indulnunk, ha időben szerettünk volna haza érni. A hazaút talán még rövidebbnek is érződött, főleg, hogy mindannyian elfáradtunk. Mindenkinek nagyon tetszett az első közös kirándulás, felejthetetlen élmény volt!

 

                                                                                  Varga Anna

                                                                                       9.d

 

 

Dr. Kobolka Anikó néni elköszönő interjúja

 

 

Anikó néni számos helyen járt az országban. Férje szakmája miatt sokat költöztek. A szülei és Ő maga is nomád életet élt az országon belül egy ideig. Rengeteg helyen tanított. Nagyapja Eszterházy hercegnél dolgozott, akitől végkielégítésként egy szőlős birtokot kapott. A férjével most ünnepelték a 39. házassági évfordulójukat. (Sok boldogságot kívánunk még nekik!) Kétgyermekes édesanya. Viszont gyermekei már felnőttek, házasok. Anikó néni utál barokk körmondatokban beszélni. Szeret kertészkedni. Igyekszik a lehető legjobban vigyázni a környezetre. Rengeteg állata van. Az egyik kutyusát Csipesznek hívják. Szeretne szintet emelni angolból. 

E: Miért lett tanár? Megbánta-e a döntését?

A.n: Családi hagyomány, és nem bántam meg. Édesanyám és a lányom is tanár lett.

E: Ez a szakma mit adott, illetve „vett el” Öntől?

A.n: Én azt hiszem elég sok mindent kaptam ettől a szakmától. Nem véletlenül választottam ezt. Talán azt is, hogy az ember a gondolkodásában is fiatal marad még ennyi idős korában is. Ezért nagyon fognak hiányozni a fiatal generációk és az állandó önképzés is.

Szerintem nem „vett el” semmit. Az esetleges dolgozatjavítási időt sem úgy éltem meg, mint egy tragédia, hanem a szakmám velejárójaként. Mondjuk az adminisztráció egyre több lett, ami szerintem felesleges, de hát most ez van.

E: Mi az, ami nagyon sokat változott pályája során?

A.n: Ami nekem nagyon nem tetszik, az az oktatás fejlődése, vagy stagnálása. Én biztosan másképp fejlesztettem, javítottam volna rajta. Csak a saját szakomon tudom azt mondani, hogy nem igazán eredeti konzultáció előzte meg azt, hogy megreformáljuk az oktatást. Változik a világ, az eszközök. Ez természetes. Úgy gondolom, hogy kicsit átgondolatlan ez az egész történet. Sok olyan eszköz áll a fiatalok rendelkezésére, ami az én időmben még nem volt. Emiatt számomra is nagy kihívás volt a tanítás. Az otthoni online oktatásról meg ne is beszéljünk.

E: Hány évesen kezdett el tanítani?

A.n: 24 évesen. Rögtön diploma után.

E: A doktoriját hol szerezte?

A.n: Azt nem én szereztem, hanem a férjemtől bitorlom a doktori címet. Ez az ő munkája volt, hogy ledoktorált. Neki Ph-doktorija van. Szóval nem jogi doktor, nem orvos doktor, hanem geográfus doktor.

E: Hányszor volt osztályfőnök?

A.n: Elég sokszor, 6-szor 7-szer biztosan, csak nekem elég sokszor  kellett  munkahelyet váltanom. Volt, hogy 10.-ben, vagy éppen 7.-ben hagytam ott osztályt. Nem is számoltam igazából.

E: A tanári állás és a magánélet, hogy viszonyult egymáshoz?

A.n: Nem az én szakmám hatott a családra, hanem a férjemé. Katona lévén ő volt a meghatározóbb az áthelyezések miatt. Nekem kellett családösszetartóként tartanom a frontot otthon. Egyik beosztásból a másikba került. A gyerekeknek talán annyival volt könnyebb, hogy a tanároknak járó 2 hónapos nyári szabadságot élvezhették.

E: Van valamilyen hobbija? Mit szeret a legjobban csinálni?

A.n: Kertészkedni. Meg olvasni szerettem, most már egy kicsit kevésbé. Majd most lesz rá újra időm.

E: Nyugdíj után tervez visszatérni ebbe a szakmába, szakirányba? Kiegészítő tanárként, vagy magántanárként?

A.n: Magántanárként biztosan nem. Azt nem terveztem, mert nem nagyon tanítottam ebben a formában. Maximum baráti segítséget nyújtottam, ha szükség volt rá. Óraadónak lehet visszajönnék, ha lehetséges lesz.

E: Mit tervez a nyugdíjas éveire a kertészkedésen kívül?

A.n: Tanulom az angolt, amit már elkezdtem. Szintet szeretnék emelni. A kertészkedésben sok munkám van. Egészen kitölti az ember életét, idejét tavasztól-őszig. Most csináltam egy veteményest.

E: Mire a legbüszkébb a szakmájával kapcsolatban?

A.n: Arra, hogy kitartottam a végsőkig. Igyekeztem nem ártani a gyerekeknek.

E: A karrierje során gondolt a pályamódosításra? Arra, hogy elhagyja ezt a szakmát?

A.n: A rendszerváltás idején gondolkodhattam volna a pályaelhagyáson. Akkor még koromnál fogva megtehettem volna, de akkor azt hittem, hogy javulás várható, emiatt végül nem tettem meg. Utána pedig már nem változtatottam.

E: Milyen irányba ment volna?

A.n: Ezt nem is gondoltam konkrétan végig. Mikor lehetőségem lett volna rá, akkor magabiztos voltam. Mikor pedig már túl voltunk rajta, az ember minek gondolkozzon rajta.

E: Foglalkozott-e valami olyannal az iskolán kívül, ami a tantárgyához kapcsolódik?

A.n: Környezetvédelmi, zöld mozgalmi tag vagyok. Sajátoménak gondolom. Nem járok tűntetésekre.

E: Kinek ajánlaná a tanári állást?

A.n: A nagyon elhivatott embereknek. Igazság szerint azt hiszem, túlzottan sose volt annyira elismert pálya a pedagógus pálya. A rendszerváltás előtti időkben valamivel több becsülete volt erkölcsileg. Most azt érzékelem, hogy mindenki bele tud szólni. Mindenki jobban tudja. Én úgy gondolom, a családokon sok múlik. Hibázik a tanár is. Hisz ő is ember. Le is lehet szidni alkalom adtán, de nem a gyerek előtt. Emiatt kevesebb tiszteletet ad meg a tanárnak. Ez elhivatottság. Nő létére az legyen tanár, akinek van egy olyan társa, aki pénzt is keres, mert ebből aztán nehézkes megélni.

E: Vannak jó történetei az iskolai hétköznapokról?

A.n: Nem is tudom. A kirándulások mindig jók voltak. Én sokat voltam általános iskolában. Aztán mikor Pestre költöztünk akkor jöttem gimnáziumba. Én eredetileg Győrben laktam, ott jártam ki a középiskolát is. A gyerekeim is ott születtek. Aztán a férjemet áthelyezték Székesfehérvárra.

E: Hogy ismerkedett meg a férjével?

A.n: Győrben, mert ott volt csapatszolgálaton. Egy bálban felkért táncolni.

E: Mi a legviccesebb története, ami az iskolához köthető?

A.n: Nem is gondolkodtam rajta eddig. Szoktam írni külön, hogy a gyerekek mit szoktak irkálni dolgozatba, de most nem is jut eszembe. Nem tréfáltak meg. Persze sutyiba a hátam mögött azért ment a sumákolás. Diszkrétek voltak. Sok különleges dolog volt. Én azon a mondaton szoktam nagyot nevetni, mikor a fiatalság azt mondja, hogy: „Bezzeg az én időmbe!” Szoktam mondani, hogy ez az én szövegem, de én nem szoktam mondani. A fiatalság mindig is lázadó volt. Csak mások lettek a módszerek. A puskázás is annyira elsilányodott. Az én időmbe még kiírtuk kis cetlikre és ide-oda tűzködtük vizsga előtt. Nem kigugliztuk. Abban nincs semmi poén.

E: Hogy lyukadt ki a Corvinban?

A.n: Pestre költöztünk több mint 25 évvel ezelőtt. A Dob utcai Általános iskolában voltam 1 évet, majd voltam a Mórában, az egészségügyi szakon tanítottam. Ezután 1 évet voltam Gyálon. Aztán 13 évet voltam a Csonkában. Aztán jöttem ide a Corvinba.

E: Mikor került pontosan ebbe az iskolába?

A.n: 4 éve. Mert a szakképzettség nagyon lecsökkent és mélyrepülésben volt a Csonka. Elsősegélynyújtást kellett tanítani, és vállalkozási ismeretet. Teljesen véletlenül kerültem ide. Egy ismerősöm mondta, hogy biológia-kémia szakos tanárt keresnek. Aztán én meg jöttem. Utána derült ki, hogy a Blanka néni volt a szakfelügyelőm. Életem legpocsékabb kémia órája volt, amit megnézett. Utólag elmondtam neki, hogy akkor ott életem legrosszabb óráját tartottam meg. Hangom sem volt. 

E: Van valami, amit kifejezetten a Corvintól kapott még?

 A.n: Azt, hogy gimnáziumban taníthattam. A Móra az szakközépiskola és gimnázium volt, tehát tanítottam gimnazista osztályokat, de nem ez volt a jellemző. Egészségügyi és különböző OKJ képzéseken résztvevőket is tanítottam, de csak gimnazistákat akkor még nem.

E: Szeretett itt lenni?

A.n: Én nagyon szerettem. Ezt mindig is mondtam, hogy ez volt a jutalomjáték. Ez a 4 év a pályám végén.

E: Ön milyen diák volt?

A.n: Nagyon szerettem az általános iskolai osztályfőnökömet. Ő hívott mindig kakadunak. nem tudom miért. Azt mondta, hogy: „Észre se lehet venni, hogy itt vagy.” Pedig mindig ott voltam az osztályban. Azt se felejtem el, hogy volt egy nagyon jó történelem tanárom. Aztán valaki az osztályból kitalálta, hogy félszemére vak. Na most ő olyan tanár volt, mikor elkezdett magyarázni, mindenkinek mindent le kellett tenni. Ő osztotta ám a körmösöket. Egyszer nem figyeltem és a radírommal játszottam az utolsó padban, és Ő elölről kiszúrta, hogy a radírommal játszom. Jött a körmös. Mondom: „Fél szemére vak. Persze.”

E: A szakmáján belül sikerült mindent megvalósítani, amit szeretett volna?

A.n: Tulajdonképpen igen. Sikerült. Nézd meg egy tanári pályán milyen perspektíva lehet. Én vezető sose akartam lenni. Az, hogy én gimnáziumban fejezhetem be a pályafutásomat, az nekem tökéletesen elég.

E: Van valamilyen álma a nyugdíjas évekre, amit szeretne megvalósítani?

A.n: Utazni szeretnék még, amíg tudok. Belföldön sokat jártam. Külföldön Portugáliába szeretnék nagyon eljutni. Ott még nem jártam. Én becsülettel megvallom, hogy 2009 óta minden télen elmegyek Rómába. Most ez ugye kimaradt. Rájöttem, hogy nekem biztos ott vannak az akkumulátor töltőim. Én ott csatlakozok rá. Nyelvi nehézségem nem volt, pedig nem beszélem az olaszt.

E: Van valami üzenet, jótanács, búcsúüzenet a diákság számára?

A.n: Lenne azért üzenetem. Előbbre van az, aki nagyon hamar kitalálja, hogy mit szeretne. Tehát a célokat és reális célokat kell kitűzni. Legyen távlati cél, de tudjam, hogy azt, hogy érem el. Mert nekem is tudomásul kellett vennem itt a Corvinban, hogy nem a biológia és a kémia a főtantárgy. Ez egy humán gimnázium. Érdekesek a gyerekek, mert 11.-ig halál komolyan csinálnak mindent. Aztán 12.-ben amikor jön az érettségi, akkor van a lelazítás, és hát ezért nehezményezem a tananyag leosztását, mert pont azt tanuljuk 12.-ben, ami hasznosítható lenne az élet során. A célkitűzés és az odavezető út nagyon fontos.

E: Nagyon szépen köszönöm az interjút! Minden jót kívánok a továbbiakban, és remélem mihamarabb viszontlátom.

A.n: Köszönöm a lehetőséget és a jókívánságokat! Még meglátjuk mit hoz az élet.

 

Írta: Kochán Eszter