„Szürke” hétköznapjaink a távoktatásban

Idén rendkívüli helyzet állt elő, mindenki életében. Ez lenne az úgynevezett koronavírus és a vele járó járvány. Emiatt alakult ki számunkra, a mostani iskolásoknak a távoktatási rendszer. Nem léptünk be az iskola épületébe március 13. óta, de továbbra is keményen tanulunk. Egyesek már az érettségin is túl vannak! Hogy bírjuk ki ezt? Hogy néznek ki a mindennapjaink? Milyen előnyei, illetve hátrányai vannak ennek a helyzetnek? Két diák és két tanár írt beszámolót a távoktatással kapcsolatos tapasztalataikról.

Kochán Eszter 10.D:
A nevem Kochán Eszter, A 10. D osztályba járok, humán tagozatra. Számomra ez a távoktatás sok nehézséget okoz, a reál tantárgyak és a nyelvórák miatt. A tanáraim próbálnak a lehető legtöbbet segíteni és így is kihozni belőlem a maximumot, de ez nem ugyanaz. Az, hogy nem látom, ahogy mutogatnak, beszélnek, magyaráznak nekem, inkább visszahúz, mint előrevisz engem.
Nehéz megoldani így a dolgokat, mert nagyon a technika rabja lettem, szinte egész nap a gép előtt ülök. Ha elrontok valamit, akkor a tanáraim nem mindig tudnak a laptopon keresztül segítséget nyújtani. Hiányzik a személyes kapcsolat, olyan érzés, mintha magamra maradtam volna.  Sokkal többet tanulok így, mintha bemennék, mert még az órai anyagot is le kell írnom – nemhogy még a házi feladatot. A dolgozatokat is nehezebb így megírni.
A jó oldala viszont, hogy kicsit tovább lehet aludni, és annyit foglalkozhatok az aktuális tantárggyal amennyit mindig is szerettem volna.

Seilinger Fanni 9.C:
Hahó! Itt Fanni, a rezidens kis mindenes. Idén NYEK második évét fogom zárni ebben a helyzetben. És hadd mondjam el: szerintem eddig csak nyári szünetekben aludtam ilyen jókat! Annyival másképp kezdődik a napom: van időm dolgokat csinálni – rendesen reggelizni, szépen lassan felébredni… Mintha egy teljesen másik világban lennék!
Persze az élet nem fenékig tejfel. Egy jó napon is átlagosan négy órát ülök a gép előtt/telefonnal a kezemben, a különböző házikat csinálgatva. Viszont szerintem egyes tanárok határozottan kitesznek magukért, még így is! Legnagyobb segítségnek tartom például a visszanézhető videós órákat, mivel azokat akár délután is meg tudom csinálni. A Zoom órákat szerintem kicsit nehezebb koordinálni, főleg ha egymás után kettő van. Az emberi kapcsolat hiánya az a dolog, ami a legjobban zavar. Oké, persze, fel tudok hívni bárkit. De van-e kedvem? Energiám? Lemerült-e már a telefonom a Zoom óra miatt? Nem mindig tudom rávenni magam a “pozitív gondolkodásra”.


Sugár Viktória magyar és történelem szakos tanár:
Ülök március 13-án a tévé előtt, mint az ország nagy része, és várakozom. Hallgatom, hány gumikesztyű és maszk készült, milyen akciócsoportokat állítottak fel, de igazából csak egy dolog érdekel: szünet vagy iskola? Őszintén megmondom, nem gondolok rá, hogy a megoldás valahol a kettő között lesz.
Amikor elhangzik a digitális oktatás szó, kicsit azért megijedek. Bár volt egy modern eszközök az oktatásban órám az egyetemen, és a legtöbb órán szó esett a digitális megoldásokról, arról fogalmam nincsen, hogyan lehet ilyen hirtelen az egész oktatást digitalizálni. Aztán valahogy alakul. A Google Classroom, a Redmenta, és a Power Point képernyőfelvétel módja lesznek a legjobb barátaim, ha már a többiek karanténon kívül rekedtek.
Nem volt nehéz átállnom, de azért ez így nem az igazi. Többek között azért is lettem tanár, mert nem akartam ülőmunkát végezni, erre itt ülök egész nap a gép előtt. Nincs tanórai jelenlét, elmaradnak a jó poénok, minden, ami a személyes oktatás varázsa, semmivé lesz: még a digitális zoom-os órák sem érnek a közelébe sem egy igazi tanórának. Mindenki pixeles, és nem tudok felülkerekedni a tényen, hogy gyakorlatilag egy géphez beszélek.
Persze ne feledjük az előnyöket sem: márciusra már jócskán kimerült mindenki, végre kialudjuk magunkat, és nálam nagy előny, hogy nem a BKV-n töltök két órát a napomból. Nem este hatkor állok neki az edzésnek, hanem korábban. És látom, hogy a diákjaim így is dolgoznak: töltik a tesztet, írják a házit, csinálják a szorgalmikat, és tudom, hogy nekik sem könnyű ez a helyzet.
Szóval most is ülök és várakozom, mint március 13-án, hogy mi lesz, meddig még. Én remélem, hogy nem sokáig.

 
Markovics László angol és informatika szakos tanár:
A napok egybefolynak, nem mondom, hogy nem volt jó néhányszor később kelni. De akkor mi a különbség hétvége és hétköznap között? Megpróbálom rávenni magam, kelljek akkor amikor egyébként kellene. Mégiscsak munkanap, nemdebár?
Nagyon jó a „Google Classroom” ha valamit beütemezek, megadom a határidejét, kiír mindent teendőket/késve leadott feladatokat/hiányokat minden egyben van. Mégis van olyan, hogy a feladat emailen érkezik/vagy nem érkezik/vagy nem az vagy úgy érkezik, ahogy kérem. Persze türelmesnek kell lennünk, lehet akkor volt pont áramszünet, amikor megírták volna a feladatot, nem számít a hosszú határidő. Nagyon jó a zoom/meet is, bár én is kínosan érzem magam, hogy otthon vagyok, nem „professzionális” ha elaludt hajjal a hálóból beszélek, családom tagjait lecsendesítve, kiutasítva a szobából, akik talán a másik szobában zoomolnak az ő osztályaikkal.
De legjobban az zavar, ha találkozom valakivel, nem lehet kezet fogni, mindenkiről feltételezni kell, hogy „fertőző” és nagy ívben el kell kerülni egymást, lehetőleg maszkot viselvén. Nem volt ez más az érettségin sem, ahol a maszk mellett még kesztyűt is fel kellett vennem, saját leheletemtől volt párás a szemüvegem. Korábban az hittem, ez csak a ’pandémiákról’ szóló sci-fi filmekben szerepel, de tévedtem.
Most, hogy koranyár van örülök, hogy újra korlátozás nélkül ki lehet menni, és szabadabban lehet élni az életem. Remélem hamarosan egy rossz álomra emlékeztető dologgá válik az egész, s nem lesz második hullám se!