Ökrösné Baranyi Edit – iskolánk körében ismertebb nevén Edit néni -, már több mint egy évtizede matematika és informatika szakos oktató a Corvin Mátyás Gimnáziumban.
A tanárinterjú mint téma – szerintem legalábbis – önmagukban is aranyat érnek. Hiszen mi tud nagyobb segítséget nyújtani a diákságnak, mint egy kis háttérinformáció szeretett tanárainkról? (A különféle dolgozatok, témazárók és az érettségi, meg úgy az egész élet feladatai és „megoldókulcsai”.)
Nekem mindennek tetejébe az osztályfőnököm is Edit néni – így hát meglehetősen izgatottan álltam neki ennek a megbízásnak.
Az egyik kérdés, ami engem leginkább izgat – és nem csak engem, mindenkit sokszor kérdeznek hasonlókról -, hogy miért oda ment, ahova. Miért pont azt az egy helyet választotta, miért nem mást? Edit néni a következőképpen válaszolt: „véletlen”.
Természetesen egy történet rejlik emögött a szó mögött is: háromgyerekes anyaként visszatérni a munka világába kihívás, amelyben egy olyan apró dolog, mint egy internetes adatbázis is segíteni tud. Akkoriban a Corvin még szakiskolaként futott, pár meglehetősen érdekes tantárggyal. Viszont pont azon a nyáron történtek változások a tantervben – ennek köszönhetően jött Edit néni is végül ide. Amikor megkérdeztem miért egy középiskolát választott, elmagyarázta.
Egyrészt saját hozzáállása, másrészt - mint sok más anyának -, neki is a gyerekei álltak a fontossági sorrend elején. „Az általános iskolás anyagot annyira nem kedveltem. Nagyon egyhangú volt, hogy adjunk össze törteket orrvérzésig… Meg utána rájöttem, hogy majd az én gyerekeim is lesznek középiskolások, és akkor inkább belerázódok, vagyis visszarázódok a középiskolás anyagba. Azzal többet tudok segíteni, mert még az általános iskolát egy matematikailag jó képességű szülő még tudja követni, de a középiskolai anyagot már nem lehet.”
Szóval tovább kíváncsiskodtam; milyen lehet más iskolákban tanítani?
Mint az várható volt, az általános iskola teli van bújós kisgyerekekkel, akik lelkesen rajzolnak képeket ajándékként szinte bármelyik pillanatban. Ellentétben például a felnőtt iskolákkal, ahol a tanulók nem nézik jó szemmel, ha egy náluk fiatalabb illető próbál segíteni. Generációs különbségek, nem igaz?
Mégis, saját elmondása szerint általános iskolában volt az első alkalom, hogy igazán értékesnek érezte magát, mint tanár. „Nagyon sok hányattatott sorsú gyerek volt, és ott rájöttem, hogy valamiért a gyerekek megnyitották a szívüket nekem - nem tettem semmit. De ott volt az első tapasztalatom, amikor egy ilyen fiúcska odajött tanácsot kérni - párkapcsolati tanácsot, hogy mit csináljon a leányzóval… hogy jó legyen, hogy kedveskedni szeretne -, és nem is értettem a kérdést, hogy miért pont engem… Valahogy mindig azt éreztem, hogy akaratlanul megtaláltak a gyerekek és ez úgy általánosságban így volt, azóta is minden osztályomban volt egy. Hogy ők beavassanak a saját kis titkukba…”
A tanári létben tehát ez a legjobb? - kérdeztem. „Szeretek köztetek lenni. Nem tudok úgy menni az utcán az Árkádba vagy bárhova, hogy ne találkozzak egy volt diákkal. És sokat is tanulok a diákoktól, például alkalmazkodást, tűrőképességet. Ezzel együtt persze nagy felelősség, mert sokszor a tanárért kezdi a tantárgyat tanulni a diák."
Ugyanis ez a munka – ha munkának lehet nevezni egy életmódot – annyit követel és annyit ad, mint kevés más dolog a világon. „Néha azt gondolom, hogy a tanároknak is kell pszichológus” – mondta Edit néni, csak félig-meddig viccelődve. „Egyben vagyunk anya... lelkitárs, pszichológus is, észre kell vegyem, hogy a diáknak valami gondja van, ami nem mindig sikerül, hogy elakadt, hogy problémája van… fegyelmezni is kell, néha bíró is vagyok meg rendőr is... Kimondottan sokoldalú pálya.” Viszont az egyhangúsága szerencsére nem köszönöm annyira vissza mint, hinnénk - kivéve ha az ember három osztályban tanítja ugyanazt. „Annak ellenére, hogy ugyanazt mondjuk nem unalmas, mert mindig másnak és másképp mondják.”
„Kell a tanárnak személyiséggel rendelkeznie.” Ez mindenképpen igaz, főleg ha olyan apró-cseprő gondokat nézünk, mint az előbb említett fegyelmezés vagy a másokkal való közös munka. Ha olyan ember olvassa ezt, aki már találkozott Edit nénivel, tudhatja: neki nincs problémája egyikkel sem. Legyen szó kollégákról, szülőkről, vagy magukról a tanulókról, valahogy mindig megoldja. Erre a következő módszert osztotta meg: „A cél az közös… Úgy kell elképzelni mintha ketten tolnánk egy talicskát - abban a pillanatban, hogy te elengeded a talicskát, én egyedül nem bírom tolni.” Illetve, mintegy jelszóként: „kommunikáció”. És ha belegondolunk, ténylegesen hol lenne a társadalmunk az egymással való beszéd, megértés és figyelem nélkül?
Záró kérdésként abba a témába mentünk bele, ami talán generációnkban mindenkit a legjobban érdekel – vagy talán panaszként már elhagyta száját. Miért tanulunk olyan sok fölöslegesnek tűnő dolgot? Nos, kedves olvasók, a válasz nem is lehetne kézenfekvőbb! „A matematikának egy nagy részét nem fogod használni, de megtanulsz egy logikus gondolkodásmódot a matematika kapcsán. Az egész érettségi arra a logikára épül, hogy hogy tudod az adott ismereteket felhasználni. Mert ott a függvénytáblázatod meg ott a számológéped, és nem kell, hogy mindent tudj teljesen, csak tudd, hogy mi van a függvénytáblázatban és tudd, hogy mit tud a számológéped. A kettővel együtt már egész jól össze lehet rakni a dolgot. Ha más nem, ott van a józan paraszti eszed, és azzal tudsz élni.” Vagyis a tanulság - szerintem -; az ember használja a fejét, ha el akar érni valamit. Ki hitte volna?
Seilinger Fanni 9.C
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése