Japán hangok a Bazilikában

Március 27-én ismét egy olyan élményben volt részem, amelyből mostanság jó sokat kapok – egy olyan csoda, amely egyszer adatik meg az életben. 

Ez alkalommal a japán szakkör környezetében utaztam, egy könnyed kis koncertre a Szent István-bazilikához.

A körülbelül hét-nyolc éves gyermekkórusban nem lehetett csalódni – legalább négy nyelven adtak elő! Ezek közül csak egy volt anyanyelvük (japán), a többit mind bizonyára keményen dolgozva tanulták meg. (Jómagam régen csináltam hasonlót, és ténylegesen hosszú egy folyamat, főleg, ha izgága gyerekeket akar rávenni ilyen munkára az ember.) Természetesen magyarul is énekeltek, és én még mindig el vagyok ájulva a kiejtésüktől – K-A-W-A-I-I! Viccet félretéve, jól érthető volt, méltán lehetnek büszkék magukra.
Talán a legaranyosabb résznek a végét találtam: közelebb léptek a közönséghez, és – meglepetés azoknak, akik nem sokat tudnak a japán kultúráról – ŐK köszönték meg NEKÜNK, hogy előadhattak. Még csak nem is mi intéztük el, hogy ott lehessenek, de megköszönték. Tudom, hogy az európai kultúrában is az az udvarias, hogy az előadó megköszöni a figyelmet, de azért mégsem megy mindenki papírmadarakat osztogatva egyenként kezet rázni a nézőivel.
Összességében megint csak örülni tudok, hogy megkaptam a lehetőséget, hogy eljöjjek a koncertre, és hogy ténylegesen el is jutottam – úgy gondolom, minden kulturális pihenési lehetőséget meg kell ragadni.

Seilinger Fanni 9.NyC