Egy kis tánctöri: történelem- és mesegyűlölőknek nem ajánlott!

Először is, szeretem azt gondolni, hogy a színházba járás jó dolog. Ezzel remélhetőleg sokan egyetértenek. Azon is nagyon szívesen mélázom, hogy milyen fantasztikus dolog a történelem. Tapasztalatom szerint nem sok kortársam vélekedik hasonlóan. (Az ő veszteségük.) Amikor a kettő együtt van – hát  mit mondhatnék? Engem megvettek.

Ebben a szellemben mentem el Novák Ferenc „Tata” vetítéssel kiegészített táncos előadására, ami a magyar kultúra napjának  programja volt az Erzsébetligeti Színházban. 

Bevallom őszintén, két és fél oldalam telt meg jegyzetekkel és referenciákkal, amelyekre talán nem mindenki kíváncsi. Kísérletet teszek hát arra, hogy röviden összefoglaljam a megközelítőleg egy és háromnegyed órás előadást.

A magyar néptánctörténet 1000 körül kezdődik, amikor az asszimiláció hatására nemcsak a vallást, hanem az akkor népszerű körtáncot is átvettük szomszédainktól. Ez a körtánc vélhetően az ókorból maradt fent, egykori szertartások részeként. Az egyház egynői „karikázós” formáját kivéve tiltotta. Mindig balra haladt, ezzel is utalva az ősi szokásokra, a nyelvekre és a napkultuszra.

Ezután a reneszánsz időszaka következik, amely során az olasz „santerellát” ismerhettük meg – lényege az egyénieskedés volt, és Magyarországon egészen a XX. századig fennmaradt.

A következő mérföldkő a fegyvertánc, amely katonai kiképzésre szolgált. Fennmaradt a cigányok között, akik kard helyet botot forgattak. Ha már kardról van szó, az előadók is forgatták – alig két-három percig – de látszott, hogy fárasztó dologról van szó. Nem akartam volna akkor katona lenni, és egész nap hasonlókat csinálni – bár gondolom, egy idő után hozzászokik az ember.

Még mindig ebben az időszakban maradva, forgós- és legényestáncok jönnek, az előbbi Németországból. Utóbbiról érdemes tudni, hogy ez már cifrább zenére ment – későbbiekben ez fontos lesz.

Megérkezik a barokk korszak, amely bemutatja a ropogtatóst – lényege annyi volt, hogy csak a zenész előtt állva lehetett szó szerint „ropni” a táncot.

Utolsó két népstílusunkhoz érünk, a werbunghoz és a csárdáshoz. Míg az utóbbi véleményem szerint meglehetősen elterjedt, az előbbi talán nem annyira. A szó, ahogy az kitalálható, a német nyelvből jön, jelentése: verbuválni, toborozni. (Legalábbis itt és most.) Ennek a táncnak jó sajtója volt, ahogy az elvárható a katonaéhes osztrákoktól, akik népszerűsítették ezt a formát. Itt is előjött a cifra forma – a legjobb táncos volt a legjobb katona.

Elérkezünk a reformkorba, amikor már csak műtáncok keletkeznek – mintegy a forradalom előjeleként. Ekkor kerül először említésre a csárdás is, egy fiatal, ámde lelkes újságíró tollából.

Ennyit osztanék meg, habár így is kihagytam jó pár dolgot. Az összesen tizenhét tánc – számoltam! – meg a képes és persze narratív, meseszerű előadás után kisebb néptánctörténeti zseninek érzem magam. Mindenesetre nagyon informatív és érdekes előadásnak voltam tanúja.

Seilinger Fanni 9/NyC