Évzáró gondolatok - az évkezdéshez

 

Évzárás a Corvinban

 

Vége egy újabb évnek, nem volt a legjobb év, igaz? Az a sok szörnyűség, a járvány, az elszigeteltség egymástól, a digitális oktatás, mindenkiben mély nyomot hagyott. Kivettek minket a biztonságos terünkből, a komfortunkból, ráadásul elszakítottak minket az emberektől, a barátainkról. Sokan így emlékezünk az elmúlt évről. Nem, hogy inkább az örömre való okokat keresnénk, a közel normális nyarat, amit kaptunk vagy, hogy visszajuthattunk a megszokott körülmények közé, és tapasztaltabban kerültünk ki a járvány béklyóiból. De hát sokkal könnyebb mindenben a rosszat látni, mint az örömöt keresni.

Pedig az örömöt megtalálhatjuk abban a rengeteg hátrányoshelyzetű gyerek szemében, akiknek többek közt a mi iskolánk is, a mi diákjaink és tanáraink is nagylelkűen ajándékokat, és édességeket juttattak el. Ott van az öröm az osztálykarácsonyok levegőjében, mikor az emberek hajlandók túllépni sérelmeiken, vitáikon és egy rövid ideig úgy igazán élvezik egymás társaságát és szeretik egymást. Amikor van bátorságuk leengedni a bizalmatlanság és távolságtartás alkotta pajzsukat. Meg tudjuk érteni őket, de az év ezen időszakában az ember kicsit áttekinti az évét, csak úgy, mint az életét, és mer egy kicsit bizalommal lenni.

Vége az évnek. De mi értelme ennek? Habár sokan még mindig kétezer-huszonegyben érzik magukat, ennek az évnek a lezárása is messzebb vitt minket, valaminek a végére értünk, és elkezdődik valami új. Talán most ránk nézve is minden jobb lesz, ebben az új évben több időnk lesz együtt lenni, többet tudunk majd törődni egymással, és kevésbé kell félnünk. Az iskolánk régen elvesztett programjait most visszakaphatjuk. Egy új év kezdete bár jelentéktelennek tűnhet, mégis sokkal több, magunk mögött hagyhatjuk a sérelmeinket, és erőt ad nekünk, hogy jobbak legyünk, ezért tiszteljük az új évet, mert nem csak hogy bölcsebbek leszünk a magunk mögött hagyott év után, de kapunk egy új esélyt.

 

 Kecskeméti Noel, 10.D

Élménybeszámoló a Fővárosi Szabó Ervin Könyvtárról

 

                                                                  9.D a könyvtárban

 

Egy szeles pénteken a 9.d osztály tudásra éhező tanulói a Fővárosi Szabó Ervin Könyvtárba látogattak.

Valljuk be őszintén, ma már a digitális eszközök világában nem járnak annyian könyvtárba, mint egykoron. Talán ezért is olyan fontos jobban megismertetni az ifjúsággal, és megmutatni nekik, hogy a számítógépen és telefonokon kívül is van élet. Amint beléptünk a könyvtár tudást sugárzó, neobarokk stílusú épületébe, mintha kicsit lelassult volna az élet, és hirtelen egy nyugodtabb, komótosabb világba érkeztünk. Egy világba, ahol közel másfélmillió könyvnyi tapasztalat és bölcsesség vesz minket körül, hosszú évek, életek munkái.

Egy könyvtárban persze nem az épület a lényeg, hanem a benne rejlő információ, de most mégis úgy érzem , meg kell említenem a 19.századi palota lenyűgöző építészeti megoldásait. Az egymásba nyíló díszesebbnél díszesebb „könyvszagú’’  termek végtelennek tűnő sora, egészen magával ragadó élményt nyújt, mint egy gyönyörű labirintus, amiből igazából nem is akarsz kijutni.

 Ha ez még mind nem lenne elég, nekünk -és csak nekünk- megmutatták a könyvtár egy „titkos” szintjét. Ott a könyveket egy különleges technikával tárolják helymegtakarítás céljából. Ezt a „szuper titkos módszert” viszont sajnos nem árulhatom el...

Érdekes belegondolni, hogy ebben a már több, mint százéves épületben, hány ember fordult már meg fennállása óta, és hogy vajon száz évvel ezelőtt, az akkori fiataloknak milyen érzés lehetett a könyvtárban lenni, s  olvasni hosszú órákon át. Hiszen akkoriban ez volt az egyetlen elérhető információforrás , nem úgy mint ma, az internet kusza korában. Jó hír viszont, hogy a   mai gyors információáramlás  ellenére, a könyvtár továbbra  is az egyetemi hallgatók életének egy fontos része.

Végezetül csak annyit szeretnék mondani, hogy a Fővárosi Szabó Ervin könyvtár egy olyan hely a sok közül amit mindenkinek látnia kell és éreznie a könyvek erejét.

 

Szabó Balázs, 9.D

 

 

 

Az Iliász margójára: Weisz Éden verse

 Gyalázat

Számat por lepi, mi történik velem?,

Hát a csatában vajon elestem?,

Miért harcoltam én? Már ezt sem tudja senki,

De a harag vasfogait mindkét félre feni.

Vonszolom karom magam után,

Avagy más vonszol talán?,

Egy görnyedt alak vág elém,

Páris, megérte szép Heléné?

Megérte a sok életet?,

Melyet a szépség kioltott?,

Megérte a hősi létet?,

Mind a vért, melyet kiontott?

Obégatás..száz, vagy egy ember?

Nem is számít, majd elnyeli a tenger,

Poszeidón, hát elpártoltál,

Mellőlünk, s elárultál.

Ez lett a sorsom, a habos parton,

Vonszolnak, húznak bénán,

S tehetetlenül torzul arcom,

Akhilleusz lelkét látván.

Írta: Weisz Éden

Történelem portfólió nívós munkája: Fiktív interjú készítése

 Jávor Pál színművész úrral van szerencsém interjút készíteni, ki napjaink egyik legelismertebb színész legendája. 1922-től a színház és mozgóképek legnagyobb sztárjaként ismert művészurat, most egy kicsit magánéletéről, és a társadalmi szerepéről faggatom.

Kedves Jávor Pál színművész úr, filmjeiben elég erős karakterként ismert, egy fajta „sármőr”, a magánéletében milyen embernek tartja magát?

-           (nevet) A karakter, és az egyén néha összefonódik hisz, ha nem lenne meg bennem az alapvető íze és jelleme a figurának, nem tudnám eljátszani. Így meg kell valljam, elég erős önérzettel, igazságérzettel és őszinteséggel rendelkezem. Nehéz levetkőzni a társadalom által rám aggatott képet, de nem is szeretném.

Megragadom azt a jellemvonást, amit említett. Igazságérzet. Miben nyilvánul meg ez leginkább a mindennapjaiban?

-           Már gyerekként munkálkodott bennem. Emlékszem, még az első világháború alatt kiszöktem a frontra újságot kézbesíteni a katonáknak. Édesanyám halálra aggódta magát és kerestetett hónapokig, míg végül tábori csendőrök szállítottak haza. Ez talán az igazság, együttérzés törvénye, szerintem. De nem tudom elviselni a nélkülözést, vagy az elnyomást, emiatt nagyon sokszor kerültem már bajba.

Ha már gyerekkor, milyen körülmények között nevelkedett?

-           Aradon születtem, és éltem családommal. Elég szegényes körülmények között. Meg kell valljam, sokat nélkülöztünk és küzdöttünk, de ez is ad valamit az embernek.

Mit tud adni egy sanyarú, szegény gyerekkor?

-           Például empátiát, ha már említettük. Elég jó módban élek, mióta karrierem ível, és ez által (mert megtehetem) segítek a szegényeken. Egy barátom nem tudott hol lakni, egy időben, és mi befogadtuk. Borzasztóan zavart, vagy nem is, inkább szúrta a szemem a lyukas cipője, a fedél mellé adtam neki egy lábbelit a sajátjaim közül.

Mekkora a különbség a rétegződések között, ha már lyukas cipőt emlegetünk?

-           Van, aki jómódban él, és van, aki nem. Nehéz érvényesülni manapság, mert elég kötöttek az értékek, így meglehetősen sokan nem tehetnek megdolgokat, amiket én igen.

A törvény is kivételt képez?

-           Nem, (nevet) a törvény nem számol pénzt, hírnevet. Rengeteg sajtónyilatkozatban emeltem fel hangom a zsidótörvények igazságtalansága ellen, aminek meg is lett az eredménye. 1939-ben Bécsbe hívtak egy főszerepre, és megengedték feleségemnek, ki köztudottan zsidó származású, tán emiatt is szívügyem, csak úgy önzőségből, hogy elkísérjen. Már az első nap letartóztatta a Gestapo és kiutasították a Harmadik Birodalomból. Hatalmas botrányt csaptam, amiről természetesen feljegyzések készültek, majd összetörtem egy kollégám mellszobrát, aki nyíltan támogatta a másik szándékot.

Jelen van a politika, és a társadalmi helyzet a művész életben?

-           Csak úgy, mint a közéletben. Mindent átitat, volt olyan darab, amit át kellett írnunk, mert olyan erős politizáló hangneme volt, hogy nem engedték játszani.

Visszatérve a feljegyzésekhez, lett valami következménye?

-           Kitiltottak az egyetemről, és levették a filmjeimet a vászonról. Aztán egy munkatársam figyelmeztetett, hogy rajta vagyok a „listán”. Bujkáltam egy ideig, de meguntam, így a nyilasok egy nap a villám ajtaján kopogtattak és házi őrizetbe utasítottak. Kaptam egy cetlit is. A mai napig megvan. (előhúzza zsebéből és felolvassa) „Én, Jávor Pál, fajtámmal és nemzetemmel gyalázatosan viselkedtem, amiért most áldozatot hozó testvéremnél tisztelettel jelentkezem.” Ekkor ijedtem meg. A Sopronkőhidra vittek, és világos lett számomra, hogy itt a vég.

Hogy képes az ember ekkora megrázkódtatást, főleg ilyen művészi pozícióból, mint amiben maga van, feldolgozni?

-           Jó szerével nehezen, vagy sehogy. De én mindig is tudtam, hogy a németek nem fogják tudni ezt a háborút megnyerni, valahol halálra voltak ítélve, csak úgy ahogy ők halálra ítéltek minket. S így is lett, 1945 nyarán sikerült hazajutnom.

Gondolom, szeretettel fogadták.

-           Gondolhatja, de nem így volt. Lassan kiderült számomra, hogy a formálódó kommunista rendszer a polgári világ jelképének tart, amivel kapcsolatban a jelszó: „végképp eltörölni”. Így kétségbeesett próbálkozásaim után kimentem Amerikába, de semmi sem sikerült, haza pedig nem engedtek. Egy évvel ezelőtt kaptam csak levelet, hogy visszatérthetek, és a villámat meg a Vígszínházi társulati jogomat is visszakapom, de már csak képmutatás képpen. Nem mertem továbbá belefolyni a politikába, nem akartam mást, csak alkotni. De mindennek van határa.

Köszönöm művészúr, hogy betekintést engedett az életébe. Remélem, találkozunk még, és gratulálok mind ahhoz, amit elért.

-           Én köszönöm kegyednek.                                                                   

Kelt.: 1957. szept. 10.

Haselbach Ivett 12. c

Beszámoló a Gólyahétről

 

A „Corvin Gimnázium méltán híres a hagyományairól”... hallottuk már, mielőtt a diákjai lettünk. A hagyományok részese lenni azonban egészen más, különleges érzés.

Az új diákoknak -mint minden évben-, most is a Gólyahét jelentette „Corvinossá” válásuk mérföldkövét. Ez a kihívás most ránk várt. Különböző feladatokat kellett teljesítenünk, versengve a többi osztállyal. Már a hét elején egy vicces feladattal kezdődött a kihívások sora, amikor különböző rajzfilmek szereplőinek kellett beöltöznünk. Kezdetben nem dobott fel, hogy rákollókkal a fejemen díszelegjek... Ám, mivel mindenki benne volt, poén lett belőle, jókat nevettünk egymáson, magunkon.

Ezután következett a csapatvetélkedő, a harcok-harca,  amikor minden egyes osztály igyekezett a lehető legjobban teljesíteni a nehezebbnél-nehezebb feladatokat, és legyőzni ellenfeleiket . Az igazi megmérettetés csak kedden következett, amikor mind a négy osztálynak egy-egy előadást kellett bemutatnia a nagy tömeg és az őket értékelő nyolc zsűritag előtt. A 9.A osztály orosz témájú, hangulatos előadásával erős kezdést biztosított az előadássorozatnak, amit végül a 9.D osztály egy különleges japán műsorral zárt le.

Hogyan is lehetne résztvevőként szavakba foglalni mindezt? Az előadás előtti utolsó pillanat izgalmát, amikor tudod, hogy te következel és a szíved egyre szaporábban kezd verni, de te próbálsz lazának látszani, miközben a nyugalom szó szinonimáit  ismételgetnéd magadban, de nem jut eszedbe egy sem. Végül a siker, a taps egészen eufórikus állapotba juttat. Erről nem elég könyvekben olvasni, ezt át kell élni.   

Végül elérkeztünk a Gólyahét  fénypontjához, a verseny eredményhirdetéséhez.  A  friss diákok ebben az évben is bebizonyították, hogy milyen sokra képesek és, hogy mennyire fontos a csapatszellem.  Mindegyik produkció egytől-egyig csodálatos volt és látszott rajtuk, hogy mennyi munka és tervezés áll mögöttük. Idén a humán tagozatos osztály emelkedett ki leginkább teljesítményével, ezzel megnyerve a versenyt. Az eredményhirdetés és a díjak kiosztása után, pedig nem más következett, mint az apródavatás. Ezen a jeles eseményen, ahol maga Mátyás király is részt vett,  új diákokként igazi „Corvinossá” váltunk, miközben letettük  apródeskünket.

Úgy gondolom, ennek az időszaknak az érzései, emlékei még jóideig kavarognak majd bennünk. És ez még csak a kezdet! Mi lesz még itt az érettségiig…?!

Szabó Balázs 9.D

 

 

Beszámoló a Nemzeti Múzeum World Press Photo kiállításáról

 

A napokban az osztályommal meglátogattuk a Nemzeti Múzeumot, még pedig a World Press Photo vándorló gyűjtemény itteni kiállítása miatt. Ezek tulajdonképen sajtófotók a világon megjelent újságcikkekből - természetesen a legkiemelkedőbbeket állítják ki. Talán érthetővé válhat, hogy ahogy a sajtó sem elsősorban a jó hírekről beszél, úgy itt sem a vidámabb árnyalatú képek dominálnak, éppen ezért drága Olvasó, nehéz leírni, amit itt láthat az ember.

A képek jól bemutatják az emberek negatív jellemeit, hogy milyen nagy veszélyt képes a társadalom saját magára jelenteni. Bemutatja az emberi mértéktelenségből származó gonoszságot, az egyet nem értésből származó konfliktusokat, és az emberek képmutatását, hogy a saját hibáikat takarva jólétet közvetítenek.

Ahogy ott járkáltam a múzeum hűvös falai között, átérezve az képekből sugárzó negativitást, csak egy valamit érezhettem: csalódást. Csalódást az értelmetlen halottakért, a bajban magukra hagyott emberekért, és azért, hogy oly sok ember tart otthon fegyvereket, ezzel próbálva megelőzni az agressziót, holott pont azok vezetnek fájdalmakért.

Az ember talán nem is képes ilyen lelkiállapotban a képeken meglátni a fényt, a sötét arcok mögött, de biztos vagyok benne, hogy ha meglátjuk a már több mint ötven éves, porosodó díjak mögött, a még mindig energikus nagypapát; a kerekesszékes emberek sajnálata mögött a baráti szeretet és odaadást; és a mindent átható reményt a forradalmak szakadt, tépett zászlói mögött. Valószínűleg, sokan érzünk még csalódást, de hogy anyáskodhatnánk az emberiség felett? Lehet inkább attól érzünk fájdalmat, mert a képekről vissza csillanó fényben, a saját tükörképünket látjuk.

 

Kecskeméti Noel 10.D

Élménybeszámoló a tanulmányi kirándulásról - első rész

 

Időutazás a múltba és bobozás a jelenben…… a 9. d beszámolója a tanulmányi kirándulásról

„Nomen est omen” – azaz a „név kötelez”, tartja a latin mondás. Bizonyára ugyanígy vélekedtek a 9. évfolyam humán osztályának tanulói, amikor Visegrádot választották első osztálykirándulásuk színhelyéül. Két szempontból is indokolt volt a helyszínválasztás: Mátyás király nyári rezidenciájának felkeresése egy humán tagozatos diáknak szinte kötelező, főként abban az évben, amikor iskolánk éppen a 90. jubileumi évét ünnepli. Mindezeket szem előtt tartva, nem is volt hát kétséges, hogy hová vezet utunk az első közös kirándulás alkalmával.

A másfél óra buszon töltött idő rendkívül hamar elszállt, hála a jó hangulatnak. Éneklés és beszélgetés közepette észre sem vettük, hogy megérkeztünk. Kezdetét vették a szabadprogramok: gyertyaöntés, gyapjúgombolyag, bőr és fonál karkötő készítés. Kinti programok közé tartozott az íjászkodás és a lándzsavetés. Utóbbiakat egy időre félbe kellett hagyni, mert eleredt az eső, de szerencsére csak egy rövid zápor volt. Pár óra múlva elkezdődtek a palotajátékok: a csoportos tánc és a solymászbemutató, amit rögvest követett a lovagi torna. Táncolni nem mindenkinek volt kedve, akik ülve maradtak, videókat készítettek a többiekről, hogy később is visszanézhessük ezeket. Személyes kedvencem a solymászbemutató volt, különösen, amikor a solymász közel repítette hozzánk madarát. Elkezdődött a lovagi torna, minden percét élveztük, igazi középkori érzést sikerült a bátor harcosoknak kelteniük bennünk. A végén még a „lovagokkal” is lehetett közös képet készíteni. Persze mindenki megragadta az alkalmat, és futottak hozzájuk. Véget értek a palotajátékok, el is indultunk következő állomásunkra a Salamon-toronyhoz. Az idegenvezető először ismertette a torony történetét, majd megkezdte a tárlatvezetést. Szépen vázolta, hol mi történt, milyen célt szolgált. Amikor véget ért a vezetés, felmentünk a torony tetejére, ahonnan nagyon szép kilátás nyílt a Dunára.

Ezt követően visszatértünk a buszhoz, és elindultunk egy vendéglátóhely felé. Egy óra szabadprogramot kaptunk, hogy mindenki meg tudjon ebédelni. A mi választásunk egy büfére esett, és végül az egész osztály ott lakott jól. Viszont az időbe nem fértünk bele, egy kiszolgáló volt csak, és mi 31-en voltunk. Következett egy újabb buszút, a bobpályára. Szerencsénkre rajtunk kívül senki sem volt, és nem kellett sorban állni a jegyekért. Több menetet is mentünk bobbal, szinte mindenki-mindenkivel szeretett volna száguldozni. Rengetegen nyomtattak képeket egy-egy menetről. Sajnos nemsokára el kellett indulnunk, ha időben szerettünk volna haza érni. A hazaút talán még rövidebbnek is érződött, főleg, hogy mindannyian elfáradtunk. Mindenkinek nagyon tetszett az első közös kirándulás, felejthetetlen élmény volt!

 

                                                                                  Varga Anna

                                                                                       9.d